Napjaink robotjai hozzánk képest superman képességekkel rendelkeznek: hatalmas tömegeket képesek megmozgatni, gyorsak és utánozhatatlanul precízek... egészen addig, míg minden szépen be van állítva, a környezet közel állandó és minden kiszámítható. Gondoljunk a nagy sikerű Roomba takarító robotra, egy lépcsőkkel és mozgó tárgyakkal tarkított lakásban alig vehetjük hasznát. Ugyanígy az autógyárak nagy szerelőcsarnokaiban sorakozó robothad is csupán bambán néz ha a bekészített elemek nem ott vannak, ahol "ők megtanulták". Kutatók egy része úgy gondolja, hogy a gépek megfelelő tanításával egyre jobban meg lehet közelíteni az emberi intelligenciát. Vannak viszont, akik szerint ez az irány önmagában zsákutca; ők úgy látják, hogy itt az ideje a gépeket öntudatra ébreszteni. 

A mesterséges intelligencia elmúlt 10-15 évben lezajlott komoly fejlődése ellenére a mai napig emberek számára triviális feladatok teljességgel megoldhatatlanok a gépek számára. Ha visszatekintünk pár érdekesebb eredményre láthatjuk, hogy a kutatók nagyrészt valamilyen evolúciós eljárásra építenek ha adaptív viselkedést szeretnének a robotból kihozni, ez viszont többnyire lassú és erősen függ a szimulált környezettől és még számtalan paramétertől. A legtöbb esetben már az is nagy eredmény, ha adott környezetben az egység némi intelligens autonóm viselkedést mutat. De mi történik akkor, ha a világ a feje tetejére áll, ilyenkor újra tanítani kéne a robotokat az elejéről?

Múlt héten részt vettem egy szakmai konferencián, ahol elbeszélgettem azzal a Hod Lipsonnal, akinek egy korábbi munkájáról már írtam. Mikor említettem neki, hogy mi is dolgozunk egyfajta morfogenetikus eljáráson, azt mondta, hogy az ötlet életképtelen lesz öntudat nélkül. Bevallom elsőre elég futurisztikusan hangzik, hogy egy robotnak "énje" van. Persze nem kell rögtön megijedni és világvégét kiálltani, az ötlet és megvalósítás még gyerekcipőben jár.

Hod mesélt egy mostani munkájáról, ahol egy egyszerű, négy lábon járó, pókszerű robotot kellett megtanítani járni. A tradícionális megoldással, vagyis egy neurális hálóval és szimulációval a feladat viszonylag könnyen megoldható lett volna. Erre ő azt mondta, hogy mi van ha a robot alakja megváltozik, esetleg elveszti egyik lábát, vagy még egy nő neki, akkor az egész dolgot kezdhetnék előről. Mi lenne ha a robotnak lenne valamilyen elképzelése arról, hogy miként is néz ki és az irányításhoz ezt használná fel?

Hogy egy jobb képet kapjunk a problémáról képzeljül el, hogy egy dobozban ülünk, ami valamilyen ismeretlen szerkezettel van a földhöz rögzítve. A doboz belső falán van 4 kallantyú, amivel a szerkezetet valahogy mozgatni tudjuk, de a mozgatás eredményét csupán a doboz dőléséből, forgásából érezzük. Természetes, hogy némi próbálkozás után az agyunkban kialakulna egy többé-kevésbé valós kép a szerkezetet illetően. A Cornell egyetem kutatói ugyanezt akarták elérni a robottal: alkosson képet, modellt saját magáról és használja fel arra, hogy rájöjjön miként tud mozogni. Ezzel az eljárással tulajdonképpen az sem lesz probléma ha a robot alakja változik, hiszen néhány kísérlet után képes lesz a magáról alkotott képet frissíteni. Az eredményről egy remek videót készítettek, mely megtekinthető itt. Látható, hogy igen butácska mozgást volt csak képes elsajátítani a szerkezet, viszont az egyik végtag csonkolása után is képes volt a feladatot végrehajtani.

Úgy gondolom ez az irány idővel egyre meghatározóbb lehet a robotikában, hogy még komplexebb és intelligensebb gépeket legyünk képesek létrehozni. Végezetül pedig egy régebbi videó, hogy miként alkalmazkodik egy intelligens robot miután elveszti a lábait.