Néhány éve kezembe került Robert Axelrod talán leghíresebb könyve, mely a fogolydilemmával foglalkozik: egy egyszerű példa, hogy mikor éri meg együttműködni és mikor nem.
A játékban két szereplő van, akiket a rendőrség elfogott, elkülönített és tanúzásra szólított fel. Itt lép be a képbe az együttműködés, ugyanis ha mindketten tagadnak akkor csak 6 hónapot kapnak, ám ha mindketten vallanak akkor már 6 évet. Viszont, ha az egyik vall, de a másik tagad akkor az előbbi nem kap semmit, míg társát 10 évvel jutalmazzák. Képzeljük magunkat egy pillanatra a helyzetbe! Nem tudjuk, hogy társunk mit fog tenni, vajon tagadni fog? Ebben az esetben a vallomásommal szabaddá teszem magam, ő pedig 10 évig élvezi majd a börtön vendégszeretetét. De mi van ha vall? Nos, ekkor is a vallomással járok jól, mert így tíz év helyett csak hatot kapok. Logikus, hogy bármelyik szituációban a vallomástétel a nyerő stratégia, tehát az önzés.
Őszintén szólva ez nem hangzik valami pozitívan, tényleg mindig csak az önzés vezet a sikerre? Persze már Dawkins is megírta, hogy a génjeinkben kódolva van saját magunk priorizálása a túlélés reményében, de valahol csak kell lennie magyarázatnak arra, hogy sokan ennek ellenére képesek közösségben gondolkodni, cselekedni. De vajon mik a szükséges feltételek, hol van az a határ mikor az egyéni érdeket legyűri a közösség?
Hogy némi választ kapjunk erre a kérdésre hozzunk létre egy másik játékot, hasonlót mint ezt (kommentben jöhet a magyar neve, ugyanis nem tudom). 6 játékosunk van, fejenként 20 forinttal kezdenek, majd el kell dönteniük, hogy ebből mennyit szeretnének a közösbe beadni. Miután mindenki befizette amennyit gondolt (természetesen nem kötelező fizetni) a közösben lévő pénzt megháromszorozzuk és egyenlő arányban visszaosztjuk. Tehát, ha a közösbe sok pénz tettek be akkor mindenki sokat kap vissza, ha keveset akkor a befizetők valószínűleg buknak. Ki jár megint a legjobban? Naná, hogy az aki nem fizetett be semmit! Viszont ha senki sem ad be a közösbe akkor nyereség sincs...
Ismételjük meg a játékot még néhányszor és nézzük meg hová vezet ha a játékosok gondolkodását evolúciónak vetjük alá. A legtöbb pénzt összegyűjtők túlélnek, a többi pedig kihal. A kiesett játékosok helyére illeszünk be a túlélők keresztezéséből, mutációjából létrehozott új egyedeket. Generációk során mérjük az átlagos nyereséget, ezáltal egyfajta fogalmunk lesz arról, hogy mennyire hajlandóak a játékosok kooperálni.
Azt tapasztaljuk, hogy a kezdetben kis számban megjelenő önző egyedek viselkedése azonnal elterjed, ezáltal "megfertőzve" a populációt, aminek eredményeképpen mindenki csak máson akar élősködni. Érdekes módon ha tisztán kooperáló játékosokkal kezdünk, akkor a mutációk révén hamar felüti a fejét az élősködés és futótűzként terjed el megint. Tehát megint ott vagyunk, hogy minden az önzés felé húz.
Változtassuk meg a játékot egy kicsit és mondjuk azt, hogy a közösbe adott pénzt ne egyszerűen háromszorozzuk meg visszaosztás előtt, ehelyett inkább "aránytalanul" növeljük meg a befizetés szerint. Jó példa erre ha valaki a barátaival könyvet akar írni, hiába öli bele minden erejét, hogy az ő fejezete tökéletes legyen ha társai semmit sem csinálnak: az eredmény hasztalan lesz. Ha már a barátok fele dolgozik egy kicsit akkor esetleg már egy szerényebb kiadó elgondolkodik majd a könyv megjelentetésén. Viszont ha mindenki beleadja a munkáját akkor az tulajdonképpen nem az előző gyenge eredmény duplája lesz hanem ennél sokkal meghatározóbb és eredményesebb. A mi esetünkben ha mindenki beadja a közösbe az összes pénzét akkor 120Ft x 3 = 360Ft (ami fejenként 60Ft nyereség) helyett 120*(120/20) = 720Ft lesz, ami fejenként 120 Ft nyereség.
Ezzel az apró változtatással érdekes módon megváltozik a helyzet, ugyan az önzés még mindig csábító, de már nem annyira, hogy kiszorítsa a kooperatív játékosokat, sőt egy idő után teljesen visszaszorul. Ne tévesszen meg senkit a dolog, itt még mindig azok az egyének élnek túl, akik a legtöbb pénzt gyűjtik, tehát valahol legbelül az önzés dominál, mégis a megfelelő szabályoknak köszönhetően inkább hajlandóak együttműködni semmint élősködni.
Úgy érzem két dolgot mindenképpen tanulhatunk ebből:
- létezik szabály, mely összefogásra serkent, csak meg kell találni
- egy kellően komplex rendszert apró változások teljesen szétrombolhatnak, vagy akár felépíthetnek
kommentek